Egy kutya elvesztése....
Az elmúlt hónapokban próbáltam újra magamra találni és megtalálni a helyem ebben az új üresebb világban...elvesztettem valakit, aki a részem volt, aki hozzám tartozott. Aki azzá tett aki ma vagyok, nélküle ma biztosan valaki más lennék!
Sokáig gondolkodtam feltegyem e ezt a történetet a blogra, hiszen ez csak rólunk szól, arról, ami a családunkban történt, de végül úgy döntöttem, hogy az Urban Fauna is a családunk része, ezért miért ne tudhatnátok a mi személyes történetünket, azt, hogy mi zajlik a háttérben. Itt van hát a mi történetünk:
Február 22-én el kellett búcsúznom a legjobb Barátomtól, hű Társamtól és legnagyobb Tanítómtól.... Zorától.
Zora már 2 éves volt, amikor hozzám került és 13 évig volt társam jóban-rosszban, ő volt az, aki számtalanszor kihúzott engem a mély lelki válságokból, a depresszió közeli állapotokból. Megtanított élvezni az élet apró örömeit, azt, hogy süt a nap, hogy néha jó az esőben sétálni (bár utálta az esőt :) , megtanított hálásnak lenni minden nap valami apróságért.
Ha ő nem lett volna, talán sohasem megyek kutyaiskolába és nem végzem el a kiképzői tanfolyamot sem, nem lesz belőlem kutyakiképző, nem kezdek terápiás masszázst tanulni, és nem leszek állatorvosi asszisztens, és talán ma az Urban Fauna sem tartozna hozzám. Ehhez Ő kellett, hogy elindítson, hogy beleszeressek a kutyázásba és élvezzem a vele való közös munkát és a tanulást!
Számtalan közös élmény jut eszembe, amik ma már csak csodaszép emlékek, annyi mindent megéltünk együtt..., voltunk kettesben a Balaton parton, együtt ettük a halat az apartman teraszán, és bejártunk minden ösvényt, sokat sétáltunk, vagy csak ültünk és néztük a hattyúkat.., jártunk együtt a tengerparton is, amikor megérezte, hogy sós a víz és grimaszolt, én pedig csak nevettem, aztán ahogy befeküdt a törölközőre és a vizes holmi alá dugta a fejét... vagy amikor labdáztunk és mindig ledobta elém a labdát, hogy újra és újra dobjam el, néha még az orrával közelebb is lökte a lábamhoz. Az autóban a hátsó ülésen mindig könyökölt az ajtó karfáján, hogy jobban kilásson. De sokszor aludtunk együtt a kanapén és ünnepeltük kettesben a Szilvesztert. Hányszor rohantam haza munka után, hogy ne legyen annyit egyedül és inkább nem mentem el sehova, hogy ne kelljen otthon hagyni, inkább sétáltunk együtt. Néha "megőrült" az erdőben és le-fel rohangált morogva és élvezve az illatokat és a szabadságot.....tette ezt árkon-bokron, patakon és sáron át is a fehér bundájával.....
Őt bárhova vihettem magammal, mindenhol egy angyal volt és mindenkit levett a lábáról és én mindig olyan büszke voltam rá!
Gyakran egymás szemébe nézve értettük egymást.... érezte a legkisebb rossz kedvet is rajtam és már jött is vigasztalni, bohóckodni, hogy jobb kedvre derítsen.
A magányos évek alatt, Ő volt a legnagyobb vigaszom, és társam mindenben! Miatta muszáj volt mindennap felkelni és menni és csinálni és élni és előre nézni.
Az utolsó évek nehezek voltak... a nem szűnő allergiája miatt gyakran gallért hordott, egyre inkább különbözött a két kutyám mozgásigénye, és megszületett a kislányom is és imádott kiskutyám, akarva-akaratlanul is kicsit háttérbe szorult és időnként tudtomra is adta, hogy hiányzom neki, én pedig igyekeztem neki is többet adni...
Elteltek az évek.... a lelke a régi volt, de a teste elfáradt.
Engem gyakran gyötört a bűntudat és lelkiismeret furdalás, hogy öreg korában nem tudok neki minden figyelmet és annyi időt adni, amennyit szeretnék. Annyit kaptam tőle és vajon én eleget adtam? Vajon jó gazdája voltam? Vajon boldog élete volt mellettem? Vajon tehettem volna még valamit, hogy tovább éljen? Ésszel tudom, hogy sok mindent már nem lehetett tenni, egyszerűen megöregedett a teste, 15 év nem kevés egy kutya életében, de a szívem..... annak egy darabját magával vitte...... a szívem az összetört!
Azóta telnek a napok, a hónapok, hiányzik nagyon és talán egyszer majd enyhül a fájdalom és az űr amit maga után hagyott, vagy csak én tanulok meg élni nélküle, mert az élet nem áll meg, csak az enyém kicsit szegényebb lett nélküle!
Vajon a kutyák is gyászolják a társukat? Eddig nem gondolkodtam ezen, de az elmúlt pár hónap alatt azt látom a másik kutyánkon, Mexin, hogy "éveket" öregedett.:(
Korábban ő volt a fiatal (már ő is 10 éves), kis bohókás az "öreg" mellett, aki ugyan nagyon sokáig aktív volt és nem látszott rajta a 13-14 éve, de most Mexi átvette az "öreg kutya" szerepét. Már nem sétál olyan lelkesen, már sokkal többször inkább csak lefekszik, mintha ő is visszagondolna, mintha hiányozna neki Zora... Talán így van, talán csak mi gondoljuk bele, ki tudja. Biztosan ők is érzik a hiányát a társnak, akivel évekig együtt éltek.
Mi elbúcsúztunk Zorától, de az emléke a szívemben örökre él!
A kutyázás szenvedélyét pedig visszük tovább a mindennapokban és itt az Urban fauna-ban is!
